2. jelenet - Duna vs Temze

Hey, sweeties!
Nagy örömömre szolgál, hogy bejelenthetem: íme a 2. fejezet! Az előzőekhez érkezett kedves szavak nagyon jól estek, remélem nem okozom a későbbiekben sem csalódást, én igazán nem szeretnék! Sajnálom a késést, most igazán nincs rá mentségem, de a fejezetben szívem-lelkem benne van, és hát kicsit szöszölni is kellett vele, de itt van! :-)
Enjoy, sweeties! Kommentelni, pipálni ér!

 A tüdeje vízzel telt meg, a mélység egyre jobban magával rántotta. Ha nem halott, most biztosan az lesz. Percei, talá már csak másodpercei vannak hátra. 

Harry Styles nem pont így képzelte a vesztét, bár igazán még sosem gondolkodott azon, hogyan is fog majd egyszer meghalni. Egyetlen ember sem gondolkodik ilyesmin 20 évesen. Főleg nem ő, aki a világ tetején áll. A zenekar sikere töretlen, lányok, nők milliói hevernek a lábai előtt, a saját neme irigyli, utánozza, újabb telefonszámokat zsebelt be az esti díjátadón, és végre egy hetet otthon tölthet. Vagyis, csak tehette volna. Már alig várta, hogy túl legyenek az interjún, és végre hazavezethessen Holmes Chapelbe. Talán ezt már sohasem teheti meg. Talán soha többet nem lépi át a fehérre mázolt kerítés kapuját, nem öleli meg az anyját, a nővérét. 

A villámlás olyan hirtelen jött, hogy ideje sem volt felfogni, mi is történik vele valójában. Csak a villanásra emlékszik, aztán vakító fény. Se fájdalom, se égés. Szinte biztos benne, hogy meghalt.

Hogy lehet mégis, hogy most kapálózik, hadakozik a végtelen mélységgel, és az életéért kűzd. Egyáltalán küzdhet érte, ha már elveszítette? Nem volt ideje ezen gondolkodni, csak teljes erővel a felszín felé evezett. Látta a fényt, és semmit nem szeretett volna jobban abban a pillanatban, mint kidugni a fejét a vízből, és megtölteni a tüdejét az életet adó levegővel. Mint egy gyermek születése. Ő is a fénybe akart törni, és felüvölteni. A világba kiáltani, hogy él. 

Néhányszor sikerült a felszínre löknie magát, de az ereje fogyott. Semmiképpen sem lesz arra elég, hogy a partra ússzon. A víz mellette örvényleni kezdett. Két apró kéz ragadta meg. Az ismeretlenbe kapaszkodott, amitől először mindketten lejjebb süllyedtek, aztán az idegen segítségével a víz fölé lökték magukat. 

Lassan tempóztak a partra, Harry és Blanka izmai is sajogtak a fájdalomtól, de a túlélés ösztöne erősebb volt. Blanka haza akart jutni, a fiú pedig egyelőre azt sem tudta, hol van. Nem szóltak egymáshoz,  csak igyekeztek egymást támogatva a partra úszni. Blanka ért elsőként a kövekhez, Harry az utolsó lendületével feltornázta a lányt, aztán Blanka segített kihúzni a fiút. 

Harry csak most nézte meg, ki is a megmentője. A lány hirtelen szőke haja vizesen tapadt a nyakára és a homlokára. Szemeit összeszorítva próbált levegőhöz jutni, aztán Harryre sandított. Barna szemeiben aggódás és a felismerés elegye csillogott.  Ruhái vizesen tapadtak vékony testére. 

Blanka először fel sem fogta, mit lát a vízben. Olyannyira a habok börtönében evickélt, hogy akár lehetett egy nagyobb kutya, de még a jeti is. Mégsem hagyhat egy ártatlant meghalni. A hullámsír az egyik, ha nem a legméltatlanabb halál, ami történhet valakivel, vagy valamivel. Nem is gondolkodott túl sokáig, csak a folyóba gázolt, és a test felé tempózott. Egy férfi. Lassan evezett felé, igyekezett a felszínre segíteni. Alig látott, a ruhái nehezek lettek a víztől. Ő is csak nehezen maradt a víz felett, a férfi nehezebb volt, mint gondolta. Rengeteg vizet nyelt, az elmúlt 24 órában másodszorra érezte, hogy meg fog halni, ennek ellenére karon ragadta az idegent, és a part felé húzta. 

Miután Blanka is kifújta magát, jobban szemügyre vette a férfit. Inkább fiú. Barna hajából csepegett a víz, ahogy a ruhájából is. Ő talán idevalósi. Fekete öltöny volt rajta, piros csíkokkal. Fura fazon, mintha Beetle juice-ra hajazna. Mellkasa szaporán hullámzott, nagy, smaragd szemeivel Blankát fürkészte. Ismerős neki ez a fickó... Nem, az nem lehet... Mit keresne itt?

 - Jól van? - kérdezte rekedten a lány. A fiú megütközve nézett rá. - Belelökték? Vagy a vízbe ugrott? 

 - Oh, jól vagyok - felelte Harry, bár közel sem volt biztos benne, hogy a lány ezt kérdezte. Nem ismerte a nyelvet, amivel megszólította. Most Blankán volt a sor, hogy meglepődjön. - Maga jól van?

 - Jól, köszönöm - Blanka angolul válaszolt. Végre gyakorolhatja. Talán kifizetődnek az angolórák, amit az utóbbi időben vett, igaz nem pont ennek a szituációnak a megkönnyítésére. 

 - Hol vagyok? - érdeklődött Harry. Most volt csak ideje körülnézni. Eddig abban a tudatban volt, hogy a Temze lesz a hullámsírja, viszont egy teljesen ismeretlen partszakaszon piheg, egy vadidegen, külföldi lánnyal. Hanyatt feküdt. Az ég mindenhol ugyanolyan, ebben legalább nem kell csalódnia. Vakító kékség fogadta. Blanka követte a példáját. Harry mellé feküdt, és csak figyelte a lusta bárányfelhőket. 

 - Budapesten - vontatottan választolt a fiúnak. Egyelőre csak ebben biztos. 

 - Hogy kerültem ide?

 - Fogalmam sincs. Mondhatni, csak most érkeztem...

 - Pontosan hova is?

 - Az 1930-as évekbe...